Mindig is szerettem volna egyszer író lenni, ám úgy gondoltam, ráérek majd a hatvanas éveimben foglalkozni ezzel, hisz az íráshoz rengeteg tapasztalat kell. Ma már másként gondolom. Elsősorban azért, mert úgy érzem, nem élem meg az öregkort, másodsorban pedig azért, mert szeretném megmutatni a világnak, hogy harminc év alatt is létezik epika.
Azért írom most e sorokat, mert ez az egész őrület körülbelül egy éve kezdődött. Egy álmatlan éjszakán elküldtem az egyik novellámat (Az ezeregyéjszaka álma) a Garbo kiadónak, s csodák csodájára, haraptak rá, mint a telhetetlen vadak az önként kínálkozó áldozatra, majd magukkal ráncigáltak, s kiterítettek az irodalom nagy kerekasztalára, hogy a habzószájú olvasók kedvükre csipegethessenek a húsomból, melyet betűhalmaz formájában tálaltam eléjük. Ekkor fogtam fel; valójában imádom ezt az érzést.
Létrehoztam az első önálló weboldalamat (előtte egy közösségi oldalon publikáltam álnéven), s nemsokára megjelentek az első látogatók is, akik, hálisten, a kritikákat se sajnálták tőlem. Ezt követően feladtam egy hirdetést az oldalamon, melynek eredményeként megszületett a MÚV Összművészeti Műhely, ami a mára egy létező organizmussá nőtte ki magát, s a segítségével tehetségesebbnél tehetségesebb emberek munkájába nyerhettem bepillantást. Majd hírt kaptam a Garbo kiadótól, miszerint a második novellámat (El Diablo) is alkalmasnak találták a megjelenésre, így hát ismét kifeküdtem a már említett kerekasztalra, s Oscar Wilde-ot idézve azt kiáltottam; „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” S ők rám néztek, néha félve, néha tisztelettel, néha értetlenül, de legalább sohasem semlegesen. Ezekben az időkben jöttem rá, hogy a weboldalam tulajdonképpen túl kevés mozgásteret biztosít nekem és az olvasóimnak, így (egy bizonyos műhelytag unszolására) végül átvándoroltam a wordpresshez, s elkészítettem a jelenlegi weblapomat.
Azt hiszem az igazi csoda itt vette kezdetét; visszatérő olvasóim lettek. Jobban belegondolva, ha valaki kedveli a műveimet, az azt jelenti, hogy hozzám hasonló gondolkodású ember, s az írásaimmal egyetemben, valahol engem is kedvel. Ekkortájban értettem meg, hogy az egész világot képtelenség lenyűgözni, tehát innentől fogva csak nekik írtam, s úgy hiszem, ezzel életem végéig így is maradok.
Az utóbbi időben sorra gyűjtöttem be az elismeréseket, melyekre sok hozzám hasonló, művészi inditatású huszonéves vágyakozik. Páran talán meg is utáltak emiatt a régi barátaim közül. Bár nem tudom biztosan, hisz sose mondják a képembe, csak érzem rajtuk. Mindenesetre Stephen King szavaival vigasztalom magam általában; “Ha az ember ír, mindig lesz valaki, aki szeretné majd, hogy szarul érezze magát emiatt.” Az elismeréshalmokon túl, a legmeglepőbb az egészben mégis az volt, hogy tulajdonképpen alig tettem le valamit az asztalra. Mindössze egy tucat novellám kering csak a világhálón, mégis vannak emberek, akik szeretik, amit csinálok. Érdemes körbenézni a neten a kortárs amatőr írók között. Vannak, akik már egész trilógiákat írtak, még sincs tizedannyi kommentjük sem, mint nekem. Félreértés ne essék, nem magamat igyekszem isteníteni ezzel, hanem az olvasóimat, hisz a kommentszám nem az én érdemem. Úgy tűnik sikerült egy olyan réteget megfognom az írásaimmal, akik szeretnek gondolkozni, véleményt nyilvánítani, vitatkozni, s azt kell, hogy mondjam; én imádom az ilyen embereket.
Itt érkeztem el a közeljövőhöz. Ezek az emberek többet érdemelnek egy-egy aprócska novellánál. Szeretném megmutatni nekik, hogy 4-5 oldal semmi ahhoz képest, amit 300 oldalon vagyok képes művelni. Szeretnék végre valami komolyat lerakni az asztalra, szeretném végre feltálalni a lüktető szívemet a kiéhezett olvasóhordának, hogy kedvükre lakmározhassanak belőle, majd midőn jól laktak, meglepetten észleljék, hogy testem egy része immár ott dobog bennük.
Nem szeretnék sokat elárulni a készülő műről, legyen elég annyi, hogy egy regény, mely jelenleg “Hanna Hanna” címen fut, s az írása oly szinten megvisel, hogy félek, elevenen összenyom mielőtt befejezem. Napok óta nem alszom, s úgy érzem személyiségem is meghasadt már az első fejezetek elkészülte alatt, így nyugodt szívvel állíthatom, hogy egy valódi inszomniás ámokfutás lesz a történet.
Viszont egy regény megírása borzasztóan hosszú idő, s rengeteg energiát emészt fel, ezért úgy döntöttem a közeljövőben nem fogok novellákat írni (ez alól egyedül a pályázat- és a műhelymunkák jelentenek kivételt), így hosszú ideig nem olvashattok majd tőlem semmi újat. Valahol sajnálom, hisz nagyon el fog néptelenedni ez az oldal, ám az új projektem elnézve, úgy érzem van értelme az áldozatnak.
Természetesen ha már írok egy regényt, azt szándékomban áll kiadatni, így a szöveg elkészülte után, valószínűleg hosszú-hosszú ideig kiadókat fogok ostromolni. Remélem összejön majd valami. Mindenesetre drukkoljatok nekem! Azonban a kiadók szeretik, ha van már valami előélete a szerzőnek, tehát a regény írása mellett, folyamatosan pályázatokra, publikálási lehetőségekre fogok vadászni. Továbbá az sem árt, ha van már egy kialakult olvasóbázisa az embernek, s ezzel kapcsolatban szeretnék segítséget kérni a visszatérő olvasóimtól. Ha szeretitek, amit csinálok, és szeretnétek, hogy a jövőben is foglalkozhassak ezzel; ajánljatok minél több embernek! Borzalmasan nagy segítség lenne, s ezen a téren csak rátok számíthatok. Fáradozásotokat egy regénnyel hálálom meg.
Addig is maradok őszinte hívetek;
V. G.
Vöő Gergő 
