Mindig is szerettem volna egyszer író lenni, ám úgy gondoltam, ráérek majd a hatvanas éveimben foglalkozni ezzel, hisz az íráshoz rengeteg tapasztalat kell. Ma már másként gondolom. Elsősorban azért, mert úgy érzem, nem élem meg az öregkort, másodsorban pedig azért, mert szeretném megmutatni a világnak, hogy harminc év alatt is létezik epika.
Azért írom most e sorokat, mert ez az egész őrület körülbelül egy éve kezdődött. Egy álmatlan éjszakán elküldtem az egyik novellámat (Az ezeregyéjszaka álma) a Garbo kiadónak, s csodák csodájára, haraptak rá, mint a telhetetlen vadak az önként kínálkozó áldozatra, majd magukkal ráncigáltak, s kiterítettek az irodalom nagy kerekasztalára, hogy a habzószájú olvasók kedvükre csipegethessenek a húsomból, melyet betűhalmaz formájában tálaltam eléjük. Ekkor fogtam fel; valójában imádom ezt az érzést.
Létrehoztam az első önálló weboldalamat (előtte egy közösségi oldalon publikáltam álnéven), s nemsokára megjelentek az első látogatók is, akik, hálisten, a kritikákat se sajnálták tőlem. Ezt követően feladtam egy hirdetést az oldalamon, melynek eredményeként megszületett a MÚV Összművészeti Műhely, ami a mára egy létező organizmussá nőtte ki magát, s a segítségével tehetségesebbnél tehetségesebb emberek munkájába nyerhettem bepillantást. Majd hírt kaptam a Garbo kiadótól, miszerint a második novellámat (El Diablo) is alkalmasnak találták a megjelenésre, így hát ismét kifeküdtem a már említett kerekasztalra, s Oscar Wilde-ot idézve azt kiáltottam; „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” S ők rám néztek, néha félve, néha tisztelettel, néha értetlenül, de legalább sohasem semlegesen. Ezekben az időkben jöttem rá, hogy a weboldalam tulajdonképpen túl kevés mozgásteret biztosít nekem és az olvasóimnak, így (egy bizonyos műhelytag unszolására) végül átvándoroltam a wordpresshez, s elkészítettem a jelenlegi weblapomat.
Azt hiszem az igazi csoda itt vette kezdetét; visszatérő olvasóim lettek. Jobban belegondolva, ha valaki kedveli a műveimet, az azt jelenti, hogy hozzám hasonló gondolkodású ember, s az írásaimmal egyetemben, valahol engem is kedvel. Ekkortájban értettem meg, hogy az egész világot képtelenség lenyűgözni, tehát innentől fogva csak nekik írtam, s úgy hiszem, ezzel életem végéig így is maradok.
Az utóbbi időben sorra gyűjtöttem be az elismeréseket, melyekre sok hozzám hasonló, művészi inditatású huszonéves vágyakozik. Páran talán meg is utáltak emiatt a régi barátaim közül. Bár nem tudom biztosan, hisz sose mondják a képembe, csak érzem rajtuk. Mindenesetre Stephen King szavaival vigasztalom magam általában; “Ha az ember ír, mindig lesz valaki, aki szeretné majd, hogy szarul érezze magát emiatt.” Az elismeréshalmokon túl, a legmeglepőbb az egészben mégis az volt, hogy tulajdonképpen alig tettem le valamit az asztalra. Mindössze egy tucat novellám kering csak a világhálón, mégis vannak emberek, akik szeretik, amit csinálok. Érdemes körbenézni a neten a kortárs amatőr írók között. Vannak, akik már egész trilógiákat írtak, még sincs tizedannyi kommentjük sem, mint nekem. Félreértés ne essék, nem magamat igyekszem isteníteni ezzel, hanem az olvasóimat, hisz a kommentszám nem az én érdemem. Úgy tűnik sikerült egy olyan réteget megfognom az írásaimmal, akik szeretnek gondolkozni, véleményt nyilvánítani, vitatkozni, s azt kell, hogy mondjam; én imádom az ilyen embereket.
Itt érkeztem el a közeljövőhöz. Ezek az emberek többet érdemelnek egy-egy aprócska novellánál. Szeretném megmutatni nekik, hogy 4-5 oldal semmi ahhoz képest, amit 300 oldalon vagyok képes művelni. Szeretnék végre valami komolyat lerakni az asztalra, szeretném végre feltálalni a lüktető szívemet a kiéhezett olvasóhordának, hogy kedvükre lakmározhassanak belőle, majd midőn jól laktak, meglepetten észleljék, hogy testem egy része immár ott dobog bennük.
Nem szeretnék sokat elárulni a készülő műről, legyen elég annyi, hogy egy regény, mely jelenleg “Hanna Hanna” címen fut, s az írása oly szinten megvisel, hogy félek, elevenen összenyom mielőtt befejezem. Napok óta nem alszom, s úgy érzem személyiségem is meghasadt már az első fejezetek elkészülte alatt, így nyugodt szívvel állíthatom, hogy egy valódi inszomniás ámokfutás lesz a történet.
Viszont egy regény megírása borzasztóan hosszú idő, s rengeteg energiát emészt fel, ezért úgy döntöttem a közeljövőben nem fogok novellákat írni (ez alól egyedül a pályázat- és a műhelymunkák jelentenek kivételt), így hosszú ideig nem olvashattok majd tőlem semmi újat. Valahol sajnálom, hisz nagyon el fog néptelenedni ez az oldal, ám az új projektem elnézve, úgy érzem van értelme az áldozatnak.
Természetesen ha már írok egy regényt, azt szándékomban áll kiadatni, így a szöveg elkészülte után, valószínűleg hosszú-hosszú ideig kiadókat fogok ostromolni. Remélem összejön majd valami. Mindenesetre drukkoljatok nekem! Azonban a kiadók szeretik, ha van már valami előélete a szerzőnek, tehát a regény írása mellett, folyamatosan pályázatokra, publikálási lehetőségekre fogok vadászni. Továbbá az sem árt, ha van már egy kialakult olvasóbázisa az embernek, s ezzel kapcsolatban szeretnék segítséget kérni a visszatérő olvasóimtól. Ha szeretitek, amit csinálok, és szeretnétek, hogy a jövőben is foglalkozhassak ezzel; ajánljatok minél több embernek! Borzalmasan nagy segítség lenne, s ezen a téren csak rátok számíthatok. Fáradozásotokat egy regénnyel hálálom meg.
Addig is maradok őszinte hívetek;
V. G.
Vöő Gergő 
Örülök, hogy úgy érzed, elérkezett az idő a továbblépéshez. Tudom, hogy egy nagyobb mű elkészítése sok energiát igényel, na meg persze tudathasadást. Mire észbe kapsz, rájössz, hogy olyan személyiségeid is vannak, akikről nem is tudtál. Amikor az első komojabb írásomat(35 oldal) olvasták a szüleim, rá sem ismertek a versekkel foglalkozó amatőr költőre. Remélem neked is részed lessz hasonló rácsodálkozásokban, hiszen aki túljut azon, hogy az íróasztalának írjon, az mind kivétel nélkül megérdemli az elismerést. Sok sikert, és jó szórakozást.
U.I
“Ne vedd túl komolyan az életet, úgy sem éled túl!”
Köszönöm, és nem kell aggódni, nem veszem túl komolyan. 🙂
A tudathasadást oka az, hogy egy sokszereplős történetet írok, és ahhoz, hogy mindenki szájából hiteles mondatok hangzanak el, minden egyes szereplőm személyiségét magamra kell öltenem, ami korántsem egyszerű feladat. Talán még sose viselt meg ennyire egy szöveg sem, de reményeim szerint lesz értelme az áldozatomnak, s talán még túl is élem a regény elkészültét.
Én mindenképpen ajánlgatlak azoknak az emberkéknek akiken látom, hogy érdemes, mert úgy gondolom és kitartok mellette, hogy van létjogosultságod a magyar piacon, persze nem csak itt. Személy szerint, írtam már ide is, hogy elegem van a semmitmondó tucat bestsellerekből, amiket rendszeresen kiizzadnak a kiadók, de egyre többet hallom másoktól is. Hátha a hangod eljut hozzájuk és remélem, hogy egy kicsit én is közreműködhetek benne. 😀
A másik dologgal kapcsolatban, egyetlen művésznek sem volt könnyű élete és nem is lesz sosem. Egyszerűen más szinten, más síkon mozognak és én tisztellek ezért, hogy be mertél menni ebbe a világba, nekem lehet ez sosem adatik meg.
Mindenképpen közreműködhetsz benne. Elsősorban a már említett ajánlgatással teheted ezt meg, másodsorban a hozzád hasonló olvasók tartják bennem a lelket, hogy igenis van értelme csinálni.
Mellesleg az utolsó bekezdésedet nem teljesen értem, hisz te is be mertél lépni ebbe a világba. Méltó bizonyíték erre a tegnapi nap, s reményeim szerint a jövő is. 🙂
Ez mégsem olyan mint nálad. Én másokon keresztül pillantok be, mások szemén át nézem ezeket a dolgokat, csak amiatt hogy nagyon sokat olvasok és informálódok, összekombinálom, de az nem olyan mint a te törött szemed.
Témázgattam ezzel kapcsolatban haverommal, hogy vajon mi lenne a jobb, ha már mindenáron művészek akarunk lenni. Másokat olvasni és az ő gondolataikat magunkévá tenni (kombinálni) vagy inkább magunkra csukni az ajtót és úgy megpróbálni valamit elérni.
Én magamban ugyan, de arra jutottam, hogy másokat olvasok, de ezzel meg csapdába esek és nem érzem a saját stílusom.
Kritizálok, hozzászólok, egyet értek, vagy ellenkezem de azért ott lebeg a fejem felett hogy kellene valami Cecis dolog is.
Majd idővel biztos meg lesz az, csak egyenlőre nem úgy néz ki. 😀
(Haverom eredménye az lett, hogy már mindent kitaláltak előttünk. Én azért ezt nem így gondolom, mert ti is folyamatosan újat alkottok, úgyhogy döntöttem és összekapom magam. :D)
Írás terén én ezzel úgy vagyok, hogy két nagy részre osztom a mesterséget. Az egyik a “miről írjunk”, a másik pedig a “hogyan írjunk” kérdés.
Úgy vélem az utóbbihoz mindenképpen behatóan kell tanulmányozni mások munkáit; mondatszerkezeteket boncolgatni, nyelvhasználatot, karakterábrázolást megfigyelni, történetbonyolítást elemezni, egyszóval, rengeteget olvasni. Egyaránt foglalkozok híres, elismert művészek munkáival és amatőr írók szárnypróbálgatásaival, mivel a hibákból néha többet lehet tanulni, mint egy-egy tökéletes műalkotásból. A volt osztályfőnököm mondta mindig; “Azért kell rossz könyveket olvasni, hogy tudjuk mi a jó.” Mint a fentiekből látszik, meg vagyok róla győződve, hogy az írás ezen része tanulható, fejleszthető.
Azonban a “miről írjunk” már más kérdés. Itt elsősorban az egyéniség és az eredetiség számít, ami szerintem semmiképpen sem okítható, így inkább élnék azzal a már-már klisének számító mondattal, hogy erre születni kell. A szerkesztőm mondta mindig; “Mi értelme megírni azt, amit valaki már megírt előttünk? Ha így teszünk, akkor az írás nem más, mint szimpla úri passzió.” Úgy gondolom kellő egyediség nélkül, a művész szava mindössze gyengécske dadogás az űrben.
Nem tudom ezek mennyire vetíthetőek rá a többi művészeti ágra (a te esetedben ugyebár a fotózásra), de részemről így állok a kérdéshez.
Ha ez az ára a regénynek, hát legyen!Kíváncsi vagyok 300 oldalon mit hozol ki magadból 🙂
Hát én sajnos nem sok embernek tudlak ajánlgatni de aki vevő az ilyenre annak mindenképp.
És miután kész a nagy mű, pihend ki magad 🙂
Nos igen, egy hatalmas pihenést már rég beterveztem a munka végére. Azt hiszem, rám fog férni. 🙂
Az ajánlgatást előre is köszönöm! Mellesleg én is kíváncsi vagyok mit tudok kihozni magamból 300 oldalon. (Persze ez nem egy konkrét terjedelem, csak a térdemre ütöttem és mondtam valamit. Majd meglátjuk milyen hosszú lesz.)