Falánkság

Falánkság

Éjjelente sokszor láttam, amint Edy bácsi lecsoszog a lépcsőkön, s lámpát sem oltva eltűnik a sötétbe burkolózó pincebejáróban, ám egyszer se voltam elég bátor hozzá, hogy kövessem őt a föld alá. Mindig megálltam az ajtó szélénél, és hallgattam mily pokoli nyüszítés visszhangzik a falak közt. Néha már-már azt hittem élő állatokat nyúz a hold leple alatt.
Nappal se volt jobb a helyzet. A gyomrom összeszorult, mikor a közelemben volt, és ahogy rám mosolygott, oly undor fogott el, melyet ember iránt azelőtt még nem éreztem.
Hetekkel később tudtam csak meg – amikor megjelentek a rendőrök -, hogy Edy bácsi gyerekeket evett a pincében.

“A tudomány és fantasztikum legjobbja”

Állóháború antológia (2011) – Előérzet

Tegnap (07.09)  megjelent az Állóháború antológia, melyben többek között az én Előérzet c. novellám is olvasható.  A kötetet a SYA pályázatának legjobb műveiből állították össze, és az Underground kiadó gondozásában készült el.

“A tudomány és fantasztikum kategória legjobbja”

A rövidke könyvbemutatóra (amely az Egyetemi Bútorszalon Klubban került megrendezésre) a MÚV kísért el. Itt az a megtiszteltetés ért, hogy a SYA zsűrije az Előérzetet választotta “A tudomány és fantasztikum kategória legjobbjának”, így az én novellámmal kezdődik a kötet, és egy különdíjat is átvehettem a helyszínen.

Köszönöm a SYA csapatának munkáját!

Állóháború antológia – Előérzet

Augusztusban lesz egy éve, hogy publikálok – ez idő alatt öt novellám jelent meg nyomtatásban. Bár ez csak egy szám, mégis sokat jelent nekem. Ez idő alatt megtaláltam magam, hinni kezdtem az írás erejében, és hadat üzentem a jövőnek.

Hiszek magamban és hiszek bennetek!

Vöő Gergő novellák 2010 – 2011

Az Előérzet c. novellámat,

Shakespeare mester után szabadon,

a titokzatos G.H.-nak ajánlom!

Előérzet

** Előszó **

Oh, igen! Valóban. Most már emlékszem. Hogy is felejthettem el? Ott voltál. Ott leselkedtél azon a borzalmas éjszakán, és szemtanúja voltál mindama szörnyűségnek, melyet elkövettem midőn úrrá lett rajtam a téboly.

** A legenda **

 Az utolsó években az emberek már érezték, hogy közel a vég. Több ezer teória látott napvilágot, mely azt az apokaliptikus borzalmat próbálta felvázolni, ami eltörli majd az életet Csendes Bolygó felszínéről. Azonban egy elmélet se közelítette meg a valóságot, egy se tükrözte hűen vissza, hogy milyen alattomosan csattant rá az emberiségre ama kibogozhatatlan ördöglakat, mely végül minden értelmes lét vesztét okozta.

A technika fejlődésével egy új kór jelent meg a betegségek nagy palettáján, melyet az utókor információfüggőségnek nevezett el. A virtuális élet ekkor már olyan hétköznapi volt, hogy a bolygó lakosai állandó globális kapcsolatban álltak egymással, próbára téve az emberi agyat, vajon képes-e befogadni akkora információmennyiséget, mely az esetleges túlterhelés veszélyével kecsegtet. S képes volt. Mindössze azonnali rászokással járt együtt, hisz súlyos fizikai tünetek jelentkeztek a delikvensen, ha nem kapta meg az aznapi adagot. Így az elektronikus közösségnek köszönhetően a gépek testrészé módosultak, s az emberek a realitástól elszakadva egy nem létező világba kergették a tudatukat. Ekkor a glóbusz tizenhárom vezetője tanácskozásra ült össze, s a hatalomvágytól vezérelve megalapították az Egyszeműek szervezetét, felépítették központjukat – Csendes Várost – a föld alatt, majd amikor a legmagasabb volt az online felhasználók száma, megszüntették a kijelentkezés gombot.

Megbénult a fél világ. Tulajdonképpen azonnali agyhalált szenvedett mindenki, hisz a tudatok onnantól fogva nem térhettek vissza a testbe, a virtuális háló rabjai maradtak örökre. Ám a merénylet túlélői militáris szövetséget szerveztek, majd a szabadságot istenítve hadat üzentek a tizenhárom hatalmasnak. Erre azok kijelentették, hogy elérkezett a digitáliskor, melyben az emberek egy elektronikus társadalomban élnek, s aki tiltakozik a fejlődés ellen, azt megölik. Kiterjedt kapcsolatrendszerüket meglebbentve oly rémisztő sereget hívtak életre, melyet addig még nem látott a világ. Válaszul a túlélők felvették a Keletiek megszólítást, s megalapították saját városukat – Fényvárost – a felszínen.

Csendes Bolygó felizzott, s a történelem legijesztőbb háborúja köszöntött az emberekre, mely tomboló tűzorkán módjára felemésztette a világot. Tíz éven át áztatta a savas-eső a földeket, s ahol azelőtt növények termettek, immár csak rothadó géphalmok hevertek a véráztatta törmelékben. A csaták verejtéke nem csak a vizet fertőzte meg, mely a benzinbe fulladt halak bűzölgő koporsójává változott, hanem a levegőt is, ami ezután poshadó hullaszagtól és fojtogató gázoktól volt vemhes. Ám a háború csak nem ért véget. Csendes Város és Fényváros konfliktusa tízévnyi apokalipszis után sem látszott rendeződni.

** A front (1. rész) **

— Shama! Figyelsz? – kérdezte a szakaszvezető.

— Igen! És te figyelsz rám? Lépj le most azonnal, különben te is itt döglesz meg! – A férfi a bunker közepén állt, s kezeit a magasba tartotta, hogy a körülötte sürgölődő két gázmaszkos keleti problémamentesen felszerelhesse testére a robbanóanyagot.

— Nem! Itt maradok – hárított konokul a szakaszvezető.

„Ostoba! – gondolta Shama. – Bár én is az vagyok. Időzített pokolgép? Öngyilkos merénylet? Hát elment az eszem? Miért is küzdök? Hogy is hívják? Ja, igen! Szabadság.”

Amint kibiztosították a bombát a férfi felkapta az egyszeműek fekete gumiegyenruháját, s karjaira csavarta a vörös szalagokat, melyen Csendes Város szimbóluma szerepelt.

— Jönnek! Istenem, jönnek! – visított fel a rádió az asztalon. – Rengetegen vannak!

A levegő megfagyott, ahogy a katonák egymásra néztek.

„Hát ti lesztek azok – mérte fel Shama, hogy végül kik maradtak vele a bunkerben. – Ti mind azért fogtok meghalni, hogy én élhessek. Hah! Élhessek? Körülbelül még félórát.”

— Zárjatok be! Hozd a bilincset is! – kiáltotta, de hirtelen odakint valaki kétségbeesetten ordítozni kezdett.

— Itt vannak! Itt vannak! Itt vahhn… – Sűrű gépfegyver kelepelés szakította félbe az őr utolsó szavait.

— Fogolynak kell tűnnöm. Zárjatok be! Most!

— Nincs elég időnk – mondta a szakaszvezető, majd hátulról átkarolta Shama nyakát, és pisztolyt nyomott a fejéhez.

— Ne! Mit csinálsz? – pánikolt a férfi, ahogy a hideg fém a koponyájához nyomódott. – Barom! Rájönnek! Nem érted? Rá fognak jönni!

A szakaszvezető kiráncigálta őt a hátsó ajtón, bevágta azt, majd hátrálni kezdett a lövészárokban. Egy robbanás, majd tébolyult üvöltések sora, s végül hosszú, szaggatott fegyverropogás hallatszott. „Halál! Halál! Halál!” – sipítozott a háború gonosz szelleme odabent.

** A metrón **

Éppen a metrón ültem, amikor eldöntöttem, hogy mit teszek. Már jó ideje kapcsolatban álltam a keletiekkel. Éjjelente gyakran kiszöktem Csendes Városból, hogy a frontvonalat megkerülve Fényvárosba mehessek belső ellenállóként segíteni a felkelőket. Nem volt túl nehéz meggyőzniük. Sose hittem atyám rendszerében.

Neked könnyű! Te szeretsz egyszemű lenni, de én nem. Nem is értem, hogy vélheti bárki is helyesnek, amit csinálunk. Alig százfős arisztokráciát ültetni az emberiség élére? Ráadásul pont a tizenhárom vezetőt és a családtagjaikat? Egy olyan emberiség élére, amelyik merevlemezeken él? Mi ez, ha nem boszorkányság? De jaj! Nem ez volt a záróakkord. Emlékszel rá, hogy mit tettek a merénylet után? Megparancsolták a katonáknak, hogy hozzanak be minél több virtuális világban rekedt embert a központba. Na és a földalatti vágányokon sikló, rozsdás vonatszerelvényekre, a vagonokra, melyek dugig voltak emberekkel, emlékszel? Mit is mondtak, amikor rákérdeztünk a dologra? „Csak begyűjtötték a felhasználók testeit, hogy biztonságba helyezhessék azokat.” Begyűjtötték? Azokat? Mintha csak tárgyakról lenne szó. Bár tulajdonképpen igazuk van; akik Csendes Város szervergépe körül élnek, már nem élőlények. Mindegyikük nyakában ott lóg apám furcsa karikája, mellyel az agyuk a hálózatra csatlakozik, s mellyel az Egyszeműek irányítani is tudják a testüket. Csak apró elektromos impulzusok, de életre kel tőle a kómás. Ugyan nincs öntudatánál, de eszik, iszik, dolgozik, s ha kell, még harcol is. Tudod mire ment ki az egész? Miért építettek több milliós emberraktárt a város szívében? Mert olyan állóháború alakult ki, melyet utánpótlás nélkül nem nyerhetnek meg. Hisz mégiscsak tíz éve van hadiállapot! Bár kezdetben csak a gépek körül dolgoztak az agyhalott felhasználók, de ahogy a felszínen komolyabbra fordult a helyzet, az egyszeműek berendezkedtek az önellátásra. Így jött létre az a rendszer, melyben ma is élünk. A testeket gépek táplálják a Csendes Teremben, majd mikor elérkezik az idő, metróra szállnak, és elutaznak a kijelölt munkaterületükre. Fáradhatatlanul gürcölnek a földalatti gyárakban, hogy mi kedvünkre élhessünk, és hogy atyáink folytathassák kisded háborújukat a keletiekkel. Eszembe se jutott, hogy ezzel még nem ért véget az emberek kizsákmányolása. Ki gondolta volna, hogy amint a katonák elfogynak, az egyszeműek a kómában élőket küldik a csatatérre?    

Éppen a metrón ültem, amikor eldöntöttem, hogy mit teszek. Néztem az embereket. Hah! Embereket… Képzeletben meghúztam a tekintetek irányát, és oly komplikált forma jött ki, melyre álmomban se mertem volna gondolni. Senki se nézet egymásra. Érted? Senki se! Mind agyhalottak voltak.

** A front (2. rész) **

A gyűlölettől izzó égen kaotikus összevisszaságban cikáztak a kétfedeles repülőgépek, egymást és a hatalmas zeppelineket sorozva pergőtűzzel, miközben a gyalogság légvédelmi ágyukkal próbálta leszedni őket a magasból. Az egyik gép éppen pár méterre a bunkertől csapódott a földbe, így a hirtelen támadt füst homályba borította a lövészárkot.

„Vajon beveszik a cselt? – tombolt a kérdés Shama fejében. – Vajon rájöttek, hogy nem elraboltak, hanem megszöktem? Ha igen, akkor mindkettőnket lelőnek itt helyben.”

A szakaszvezető kezében megremegett a fegyver, amint az egyszemű katonák körvonalai kirajzolódtak az árok túlsó végén. Opálos szem, fluoreszkáló karika a nyakban, fekete gumiszerű kabát, s a vörös szalag azzal a bizarr szimbólummal; ezek voltak az agyhalott sereg ismérvei, mely rémkép módjára gyötörte a felkelők álmait.

— Ha közelebb jöttök, lelövöm! – ordított a túszejtő.

„Kellek nekik. Nem fognak lőni. Az egyik vezető fia vagyok. Nem fognak lőni. – ismételgette magában a férfi.”

Az egyszeműek célba vették a keletit, de nem tüzeltek, hisz ezzel veszélybe sodortak volna egy arisztokratát, melyet a programjuk szigorúan tiltott, így csak pattanásig feszülő idegekkel figyelték, miként alakul a patthelyzet. A kezdeti sikert látva a szakaszvezető hátrálni kezdett, majd amikor egy elágazáshoz ért, megállt.

— Szép halált! – suttogta Shama fülébe, aztán elengedte, hogy a pillanatnyi zavart kihasználva, eltűnhessen az átellenes lövészárokban. Két egyszemű azonnal utána eredt, egy másik pedig Shamahoz lépett, hogy közelebbről is megvizsgálhassa az arcát.

— Azonnal vigyetek vissza Csendes Városba! – parancsolta a gépiesített félholtnak, mire az hosszas gondolkozás után bólintott.

„Bejött a csel.”

** A Csendes Terem **

Néha hosszú órákat töltök a Csendes Teremben, városunk emberraktárában. Olyan bizarr érzés ott lenni köztük. Gigászi sorokat alkotva fekszenek a föld alatt, szótlanul, lehunyt szemmel, mintha csak álmodnának, holott nagyon is ébren vannak.

Apám szerint a tökéletes társadalomban a csoport minden egyénje teljes ellenőrzés alatt áll. Azonban a vezetők ezt sokáig nem tudták megvalósítani, mivel az emberi agy képtelen ekkora adattömeggel operálni. Majd megjelentek a gépek, és a probléma megoldódott. Létrehozták az elektronikus közösséget, mellyel az emberi élet addig megfoghatatlan mivoltát digitális jelhalmazzá alakították át, amit a műszerek már fel tudtak dolgozni. Ezt követően apám elkészítette azt a nyakba akasztható szerkezetet, melyet csak „beépített kezelőfelületként” mutattak be a lakosságnak. Az adatok szerint több százmilliót adtak el belőle. A felhasználók csak megnyomtak egy gombot, és rögtön rácsatlakoztak a virtuális hálóra, ahol a tudatuk program módjára falhatta az információáradatot. Ám az ellenőrzés addig nem volt tökéletes, amíg az emberek kijelentkezhettek. Ezért törtek végül az egyszeműek ily ördögien a világra.

Tíz éve már, hogy elkezdődött ez az őrület. A Csendes Terem lakói valószínűleg már nem is emlékeznek arra, hogy valaha emberek voltak. A tudat programmá alakult. Amikor megkérdőjeleztem apám rendszerét, ő mindig azzal érvelt, hogy az online közösség tagjai boldogok. Kommunikálhatnak egymással, kapcsolatokat építhetnek ki és megfeledkezve a földi lét minden gondjáról kedvükre szórakozhatnak.

Még mindig nem érted, miért döntöttem így? Egyszerűen képtelen voltam eltekinteni afölött, hogy az emberek rabszolgaságban élnek.

** A pályaudvar **

„Mindenkit kivezényeltek – állapította meg keserűen Shama, ahogy a rozsdás szerelvény csikorogva lefékezett az Egyszemű pályaudvaron. – Razzia van. Keresik a keleti merénylőket. Engem keresnek.”

Leugrott a vonatról, majd két katona kíséretében az ellenőrzőkapu felé vette az irányt. A gigantikus földalatti épület volt az egyetlen összeköttetés a felszín és Csendes Város között, így miután kiderült, hogy betörtek a komplexumba, a teljes belsőőrséget kirendelték az állomásra.

— Zai! – kiáltotta Shama, amint meglátta a felé rohanó nőt. A felesége ugyanazt a plasztik ruhát viselte, mint amikor utoljára látta, így a férfi biztosan tudta, hogy egy percet sem aludt az incidens óta. Zai a nyakába ugrott, és heves csókokkal üdvözölte elveszettnek hit kedvesét.

— Azt hittem, meghaltál. Istenem! Azt hittem, hogy soha többé nem látlak viszont – suttogta könnyes arccal, majd átölelte a férfi derekát és vele együtt a kattogó pokolgépet. Shama ijedt pillantást vetett szőke szerelmére, ám az Egyszeműek jellegzetes szemfedője miatt csak az egyik szemét látta a nőnek. Az nem árulkodott semmiféle meglepődésről. – Örülök, hogy életben vagy.

„Talán nem vette észre. De mi van, ha mégis? A fenébe is, hiszen akkora ez a ketyere rajtam, hogy lehetetlen nem észrevenni. Tudja, csak nem akar elárulni. Vagy mégse?”

— Baj van? – kérdezte Zai.

— Nem. Nincs. Menjünk vissza a városba! Majd később elmesélem, hogy mi történt.

— Rendben. Menjünk! Remélem, téged nem tartanak fel.

— Hogy érted?

— A vezetők meg vannak róla győződve, hogy a merénylők még itt vannak. Körülbelül negyedórát szenvedtem az ellenőrzőkapunál, mire átjutottam. Az a nyomorult katona háromszor is megmotozott.

„Motozás? Végem van. Nem jutok be – Zai tovább beszélt, miközben a kapu felé sétáltak, de a szavai már nem jutottak el a férfi füléig, mivel Shama csak a vele szemben várakozó őrökre tudott koncentrálni. – Engem néznek. Tudják, hogy hazudtam.”

Mindig is úgy gondolta, hogy jól bírja a feszültséget, ám ezt azonnal megcáfolta a viselkedése. A másodpercek csigalassúsággal peregtek, a levegő megnehezítve a járást átlátszó masszává alakult, a végtagjai remegtek, a pupillája kitágult, és akárhogy is próbált természetesen viselkedni, egyszerűen képtelen volt rá. A világ megszűnt körülötte, csak ő és az őrök léteztek. Minden más értelmét vesztette.

— Kérem, emelje fel a karját! – utasította az egyik őr, mikor odaértek. A férfi szeretett volna válaszolni, de csak gyermeteg habogás tört fel a szájából.

„Ennyi. Vége van.”

— Ne fárasszanak! Tudtommal az incidens következtében jelenleg Shama az egyik vezető, így a személyi biztonsága prioritást élvez minden egyéb feladattal szemben – vágott közbe Zai. – Ellenőrizzék!

Az őrök egy ideig tétován álltak – láthatólag vártak a friss információkra -, ám pár perccel később bólintottak, s félreálltak az útból.

— Engem megy ugyebár az előbb motoztak meg, és hát köszönöm szépen, de nem kérek többet belőle – közölte a nő, majd a nyakpereces őröket hátrahagyva a szemközti felvonókhoz ment.

— Köszönöm – suttogta a férfi.

— Nincs mit – mosolygott Zai.

Beszálltak az egyik liftbe, majd amikor az ajtó becsukódott, a nő az egyik világító lámpához sétált, és kotorászni kezdett a bura alatt. Hirtelen egy fegyvert rántott elő és Shama halántékának szegezte.

** Az utolsó vacsora **

Szeretnéd tudni miért tettem? Már metrón tudtam, hogy a közös vacsorán beszélni fogok apámmal arról, hogy itt hagyom Csendes Várost, ám sose gondoltam volna, hogy ilyen végkimenetele lesz a családi eseménynek. Kezdetben jól ment minden, ám amikor felhoztam a virtuális közösség problémáit, ő teljesen kiborult. A szavai még most is visszhangzanak a fejemben.

— Az emberi faj egy féreg. Az egyének határtalan becsvágya Csendes Bolygó társadalmát piramisba rendezte. Könyörület nélkül tapostak egymás szájában, hogy minél magasabbra emelkedhessenek az általuk alkotott vértől sikamlós ranglétrán. És tudod mi lett azokkal, akik nem bírták az iramot? Megfulladtak a piramis alján felhalmozódott vizelet és ürülék egyvelegben. Az egyszeműek uralma előtt az emberek egy gusztustalan fertőben éltek. Hogy merészeled dicső tettemet bűnnek nevezni? – ordította remegő arccal.

Egyszerűen nem volt választásom. Meg kellett, hogy tegyem. A fejét belenyomtam a levesbe, majd rákattintottam a nyakára saját ördögi szerkezetét. Így vált atyám annak a rendszernek a rabjává, melyet ő maga alkotott.

Miután felfogtam tettem súlyát, a helyszínt átrendeztem úgy, hogy a katonák arra a következtetésre jussanak, hogy betörő keletiek vetettek véget az egyszemű vezér földi létének, engem pedig elraboltak. Majd mikor végeztem, észrevétlenül kiszöktem Fényvárosba, hogy rábólintsak a keletiek rég dédelgetett tervére; Csendes Város felrobbantására.

Minden stimmelt. Csak a te arcodat töröltem ki a memóriámból. Remélem, hogy megbocsájtasz nekem Zai.

** A lift **

— Oh, igen! Valóban. Most már emlékszem. Hogy is felejthettem el? Ott voltál. Ott leselkedtél azon a borzalmas éjszakán, és szemtanúja voltál mindama szörnyűségnek, melyet elkövettem midőn úrrá lett rajtam a téboly.

— Hallottam, ahogy apád ordibál – mondta a fegyvert szorongató Zai – és mivel nem akartalak megzavarni titeket, behúzódtam a sarokba. Utána már csak a döbbenet miatt maradtam néma.

— Sajnálom, hogy látnod kellett.

— Fogd be! Nem sajnálsz te semmit! Ha sajnálnád, akkor nem sétáltál volna vissza robbanóanyaggal a derekadon. – Egy ideig hallgatott, ám végül ismét megszólalt. – Mond csak, mégis mekkorát fog szólni?

— Egész Csendes Várost romba dönti – válaszolta csöndesen Shama.

— Akkor az én kezemben van az egyszeműek sorsa. Minden, ami miatt élünk egy századmásodperc alatt semmissé válhat. Mégis miért? Miért döntöttél így?

A lift megállt, az ajtó kinyílt és feltárult a Csendes Terem végeláthatatlan komplexuma.

— Úgy hívják; szabadság.

— Szabadság? Legyen hát – mondta könnyes tekintettel Zai, majd leeresztette fegyverét.

Csendes Bolygó még egyszer utoljára felizzott midőn az egyszeműek városa megszűnt létezni, majd elhallgatott örökre.

** Utószó **

„Egy hanyatló társadalomban az igaz művészetnek is hanyatlást kell tükröznie, és ha nem akar hitszegő lenni társadalmi szerepét illetően, akkor a világot megváltoztathatónak kell mutatnia, és segítenie kell megváltoztatni azt.”

/Ernst Fischer/

Random valóság

Charles viszonylag hamar szembesült vele, hogy bolond gyerekeket is befogadnak az árvaházba, hisz első emlékei már ott fogantak meg. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a fiú teljes mértékig őrült. Szociális fóbiák, téveszmék, kényszerképzetek, paranoia és aktív hallucinációk kombinációja jellemezte Charles bomlott elméjét.

Az árvák közt barátokra ugyan nem lelt, mégis jó helyre került az elmebajos fiú, hisz az intézmény felügyelői nem akarták meggyógyítani. Hagyták, hogy elvonuljon a többiektől, s a közösség peremén megtelepedve, furcsa logikai játékokkal űzze az idejét. Érdekes jelenség volt, ahogy a józan gondolkodás és téboly keveredik a fiú fejében, így gúnyolódva el is nevezték őt „Darwin”-nak, mely egyrészt keresztnevéből jött, másrészt bolond tudós mivoltára utalt.

Kedvenc rejtekhelye a padlás volt. Ott tényleg egyedül lehetett. A felnőttek nem aggódtak érte, az árvák pedig nem mertek felmenni oda. Ám az egyik nap ez megváltozott.

A lépcsőfeljáróban egy kisfiú tűnt fel. Hamar észrevette Darwint, aki az egyik sarokban gubbasztott, mert kopasz fején megtört a tetőablakokon beáramló fény. Kezében egy Rubik-kockát forgatott, s figyelmes tekintettel böngészte a mechanika, a geometria és a struktúra eme lenyűgöző ötvözetét, remélve, hogy az hamarosan elárulja megfejtésének a titkát.

Látogatója nem tartott tőle. Azonnal törökülésbe huppant a másik gyerek mellett.

— Szia! A nevem Sigmund. Te vagy Charles, ugye? – kérdezte.

— Itt mindenki Darwinnak hív – válaszolta a fiú. Fel sem pillantott, csak ügyködött a varázskocka megoldásán.

— Engem Freudnak neveznek.

— Fura, milyen jelentőséget tulajdonítanak az emberek egy-egy névnek, holott igazából semmit sem jelentenek.

— Miért beszélsz így?

— Hogy? – emelte fel a fejét Darwin.

— Mintha okos lennél – suttogta Freud. – Azt mondják, bolond vagy.

— Lehet, hogy az vagyok – sóhajtott a fiú, s letette a kockát.

— Nem unatkozol idefent? Olyan üres ez a padlás.

— Azért üres, mert annak akarod látni.

— Nem értelek – rázta a fejét Sigmund.

— Te is úgy gondolod, hogy bolond vagyok? Szeretnéd eldönteni? Mutathatok neked valamit.

— Mutass! – vágta rá lelkesen Freud.

— Nem úgy megy az. Hallgass végig! – intette Darwin. – Tételezzük fel, hogy ismerem a világ titkát, az élet értelmét, a választ mindenre. Tételezzük fel azt is, hogy képes vagyok elárulni neked ezt. Akkor is szeretnéd ismerni az igazságot, ha az boldogtalanná tenne? Az emberek tulajdonképpen imádják a tudatlanságot, hisz a bizonytalanság, hogy nem tudjuk, mi célt szolgál az életünk, kellemes. Fáradhatatlanul keressük a megoldást, míg a kutakodás alatt végül lejár az életünk, s halálba hajszolva dőlünk a felismerés nyugalmas párnáira. De mi van, ha ismerjük a célt, ha tudjuk a világ nyitját? Vajon nem abban a pillanatban veszíti el értelmét a létezésünk? Mondd csak Freud, te feláldoznád az életed az igazságért?

Hosszan hallgattak, míg Sigmund végigrágta a kérdéseket.

— Tudod Darwin, van a szemedben valami őrült szikra. Sose láttam még ilyet azelőtt – suttogta. – Úgy érzem egész valómat képes lennél legyűrni vele. Hát mondhatok én ellent? Miért akarsz az illúzió látszatába ringatni, amikor nincs választásom? Jöjjön a felismerés, és a nyugodalmas halál!

— Miért beszélsz így? – kérdezte Darwin.

— Hogy?

— Mintha okos lennél – mondta, majd lehunyta a szemét. Ekkor a bolond gyermek álmodni kezdett, s a világ fényre derült.

A padlás falai megremegtek, majd a tárgyak aranysárga színre váltottak, s rezegve elhagyták eredeti formájukat. Mintha elolvadtak volna, lassan összeestek, s ezernyi darabban szétszéledtek a padlón. A tetőtér megszűnt létezni. Freud ijedtében felugrott; mert az árvaház helyett végeláthatatlan sivatagban álltak.

— Hol vagyunk? – kiáltott Sigmund.

— Ne ijedj meg! – nyugtatta Charles.

— Ez a valóság?

— Nem nevezném annak.

— Álmodunk tán?

— Azt se mondanám – felelte Darwin. Feltápászkodott, majd elindult az egyik homokdűne gerincén, s forogva szemlélte a sivatagot, melynek látványa mosolyt csalt az arcára. – Tudod Freud, ez a világ itt azért létezik, mert elképzeltem. Amit itt látsz, azt az én elmém kreálta.

— Te alkottad ezt a sivatagot?

— Tudom, még nem érted. De várj! Elmagyarázom. Hallottál már a tulpákról?

— Tulpák?

— Tulpák. Tibetben úgy tartják, hogy az emberi képzelet annyira erős, hogy képes létrehozni egy tulpát. Egy olyan különös élőlényt, lélekkel rendelkező szellemet, melyet teljes mértékig a gondolatok alkotnak meg. Hihetetlen, nem? – nevetett a kopasz fiú. – Csak vizualizálsz egy lényt, és ott a tulpa. A gondolataid pontos kivetülése.

— Ez a sivatag egy tulpa? – kérdezte Freud, kinek félelmét a kíváncsisága már legyűrte.

— Nem. A tulpa csak egy legenda. Gyere! Megmutatom, hogy jöttem rá a megoldásra – intett az árvának, hogy kövesse, majd felmászott az egyik dűne tetejére, s a közeli völgyre mutatott.

Ekkor a föld alól víz tört fel, mely bugyogva megtöltötte a mélyedést, hogy apró, sivatagi tavat formázzon.

— Valójában nem is bonyolult – magyarázta Darwin. – Mindössze nem szabad leragadni a részleteknél. Hosszúság, magasság, mélység, idő, olyan változók, melyek a teret alakítják. De nem szabad kiszámolni őket, mert akkor sosem ér a végére az ember. Helyette a természetüket kell tanulmányozni. Mi és hogyan változik? Minek a hatására? Ha megérted ennek a mibenlétét, megérted a rendszert is.

A vízfelszín megremegett, majd egy nyálkás lény jelent meg a tó partján, s ormótlan testét vonszolva, kifele kúszott a szárazföldre. Bizarr hangokat adott ki, mintha éppen fuldokolna, ám végül abbahagyta, s lélegezni kezdett. Ekkor nyúlványok törtek elő a testéből, melyek lábbá alakultak.

— Kitalálom – mondta Freud. – Történelem első lecke. A hal partra mászik, s kopoltyújától elbúcsúzva, tüdőt növeszt. A szárazföldi élet kezdete. De, hogy jön ez ide?

— Az evolúcióban rejlik a kulcs. Nézd meg jól! Miből áll a világ? Belőle – mutatott a partra vetett lényre – belőled, belőlem, élőlényekből, szellemmel rendelkező entitásokból. Mi van még ezen kívül? A környezet. Amit látsz, fogsz, ízlelsz, vagyis az érzékekkel felfogható világ. Mi történt itt az előbb Freud?

— Az élőlény alkalmazkodott a környezethez. Az evolúció egyik alaptétele.

— Remek! – dicsérte meg Darwin. – A környezet változik, s így az élőlényeknek is változniuk kell. Olyan nevetségesen egyszerű, mégis működik. Jobban mondva; működött, amíg nem jött az ember. Gyere! Elviszlek valahova. – Ekkor a közeli homokdomb megrázkódott, s egy fémes téglatest emelkedett ki a dűnéből. Pittyent egyet, majd kinyílt az egyik oldala.

— Egy lift?

— Ne keresd az értelmet benne! – mondta a kopasz fiú, s közben a felvonóhoz sétált.

— Szép munka! Valóságosnak néz ki – csapkodta meg a szerkezet oldalát Sigmund.

— Pedig nem az. Ez bizony látszat a javából. Azon gondolkoztam, mi lenne a legmeglepőbb egy sivatag közepén, és hát erre jutottam. Valóságos elemek közül válogatok, s ezeket vegyítem össze egy képzeletbeli világban – magyarázta, majd megnyomott egy gombot. Az ajtó becsukódott, s lassan, zakatolva süllyedni kezdtek.

— Mi alapján válogatsz?

— Csak úgy, random.

A gépezet csilingelt, majd az ajtó kitárult. Egy erdőbe kerültek, melynek túlburjánzott berkei, s lombhullató fái kellemes rózsaillatot árasztottak. Ám a legpikánsabb részlet a levelek színe volt, melyek mindehhez hűen, rózsaszínűek voltak.

Ekkor az egyik bokor mögül hófehér madár lépett elő. Sétált egy keveset, s érdeklődve tekintgetett a két gyermek felé, majd megállt középen, s farktollazatát kiterjesztve elkápráztatta őket.

— Albínó páva – suttogta csodálattal Freud.

— Ő még a környezethez alkalmazkodott, de nézd csak az embert!

A bozótból hirtelen egy csupasz, két lábon járó teremtmény lépett ki. Kezében kést szorítva osont a madárhoz, majd amikor közel ért hozzá, a hátára ugrott, s átmetszette a vergődő lény nyakát.

— Hihetetlen az ember, nem? – kiáltott Darwin. – Az evolúció minden szabályát felrúgva agyat növeszt, s elkezdi formálni a környezetét. Láttad a pengét? Vadászni akart, de nem volt karma, így összetákolt magának egyet. De nem csak azt. Készített tűzrakást, házat, hajókat, autót, s takarékos izzót. Az élőlény elkezdte formálni a környezetét.

— Megcserélte a szerepeket.

— De nem tökéletesen. Az élőlények maguktól alakultak, mindössze a természethez viszonyodva tették azt. Azonban az ember önkényesen alakítja a környezetét, nem magától idomul az hozzá.

— Ez igaz. Ez egy köztes megoldás. Az emberi fejlődés jelenlegi állomása.

— Ahogy mondod. Az evolúciónak még nincs vége – mosolygott Darwin. – Különös helyzet adódott. Az élőlény és a környezet egy ingatag mérleg két karjára helyeztetett, s megméretvén egyenlőnek bizonyultak, hisz mindkettő hatással volt a másikra, ám ez az egyensúlyhelyzet, végül egyikük számára sem sült el előnyösen. A természet szenved, mert az ember erőszakkal térdre kényszerítette. Az ember pedig boldogtalan, mert a természet továbbra se szolgálja őt.

— Úgy érted, a következő lépés, hogy az ember az uralma alá hajtja a környezetét? – világosodott meg Freud. – Ez a világ az evolúció harmadik foka, ugye? – mutatott körbe. – Te egy olyan élőlény vagy Charles, aki uralkodik a környezet felett.

— Pontosan – bólintott a fiú. – Szeretnéd tudni, hogy csinálom?

— Hogy?

— Kövess! Elmesélem, hogyan jöttem rá – mondta, s besétált a rózsaszínben pompázó rengetegbe. – Szóval, az evolúciót végiggondolva rájöttem, mi a teendőm a világ jobb megismeréséhez; fizikális kontaktus nélkül alakítani az engem körülvevő tárgyakat, eseményeket, személyeket. Ha nem érhetek hozzá, akkor mivel befolyásoljam ezeket? Ekkor rájöttem, hogy van két olyan szervem, melyek nem evilági módon működnek; a tudat, s a lélek. Így hát elkezdtem tanulmányozni, hogy miként hatnak ezek a köznapi életben a környezetre. Volt már úgy, hogy igazán akartál valamit, Freud? Az akarat hihetetlen erő. Egy egész életet képes átformálni. Így felfedeztem, hogyha elég erősen gondolok valamire s teljes mértékig hiszem, hogy a gondolatom valóra válik, akkor az tényleg meg fog történni. A tudat képes elemezni a környezetet, ezáltal a lélek pedig képes beleszólni a természetébe, s ideális alakúra formálni azt – magyarázta, majd hirtelen megállt, s egy közeli fa tövébe mutatott.

Egy aprócska üreg volt a növényóriás lábánál, melyben a talajvíz felgyülemlett, s így a lyuk egy kis békaúsztatót formázott.

– Lépj rá! – utasította Freudot. A fiú értetlenül fogadta Darwin kérését, de végül közelebb ment az erdei tóhoz, s a lábát a vízfelszín fölé emelte. Nem volt mély, hisz lelátott az aljáig, de azért térdig elmerült volna benne, tehát ismét Charles felé fordult, jelezve, hogy még mindig nem érti fura kívánságának az okát. Ám a kopasz továbbra is bólogatott, így Freud eleget tett a kérésnek. Lába koppant a felületen, s ahelyett hogy elmerült volna, immár a vízfelszínen állt. Hitetlenkedve bámulta a pocsolyát, majd felnevetett.

— Csodás! – Rögtön utána Darwin is rálépett a tóra, majd lehunyta szemét, s álmodni kezdett. A fiúk talpa alatt hirtelen megszűnt a talaj, a békaúsztató óceánná duzzadt, s mindketten alámerültek a feneketlen mélybe. Freud kapálózott, de nem sikerült a felszínre úsznia, mert minden karhúzás után csak egyre mélyebbre süllyedt, így végül lemondott a menekülésről, s átadta magát a sötétségnek.

— Először egy eseménnyel kezdtem – halotta meg Darwin hangját Freud, midőn levegőhöz jutott, de látni nem látott semmit, mert feketeség uralta a teret. – A tudatommal elterveztem részletesen az eseményt, majd hinni kezdtem benne, hogy teljesül. Innentől nem aggódtam semmi miatt, hisz minden, ami velem történik, okkal történik, s valamiképpen az általam tervezett eseményhez vezet. Tulajdonképpen a hit egyenlő a spontán élet varázsával. S amit vártam, bekövetkezett. Ám egy esemény összetett fogalom, így részleteiben kezdtem vizsgálni a világ alakítását. Hogyan, s mennyire tudom befolyásolni az időt, a személyeket, a tárgyakat, a természetet? Ekkor megértettem. A lehetőségeim korlátlanok – mondta, s elkergette a sötétséget, hogy helyet adjon a mindenségnek.

Freud képtelen volt hinni a szemének. A tér kitágult, s a két gyermek mintegy lebegve szemlélte, ahogy a világ robban, majd megtelik élettel. A víziók megállíthatatlanul áradtak, s folyamatosan változtak, így minden századmásodpercben más környezet vette körül az árvákat. Omladozó város, repülő vonat, fejtetőn álló piramis, világító gyümölcsű fa, víz alatt nevelkedő gyermekek, kardot rántó angyal, hófehér szőrzetű róka, fából készült panelházak, vörös szalagok, koronás csimpánz, bizarr gombaerdő; ilyen, s ezekhez hasonló látomások váltakoztak. Darwin csukott szemmel álmodott, s eddigi leglenyűgözőbb világát komponálta meg, Freud pedig remegő szemhéjjal csodálta társa alkotását. A tér ismét robbant, majd elfolyt minden, s megjelentek az árvaház padlásának falai.

—  Képtelen vagyok elmondani, milyen érzés. Egyszerűen leírhatatlan – suttogta Darwin, majd Freud felé fordult. – Még mindig bolondnak tartasz?

A fiú zavartan tekintgetett körbe, ám ahogy megállapította, hogy már a jól ismert világban van, a csalódottság, s az öröm keveréke futott át az arcán. Nem is törődve Charles kérdésével, a padlásfeljáróra mutatott.

— Ők ezt nem vették észre? – utalt az árvaház többi lakójára.

— Nem.

— Miért nem mondod el nekik? – kérdezte értetlenül Freud.

— Egyszer-kétszer próbáltam, de nem sok sikerrel. Amúgy sem szeretnék ily veszélyes hatalmat adni az emberek kezébe.

— Veszélyes?

— A tudat szabadsága veszélyes – suttogta Darwin. – Tudod mit a legnehezebb megalkotni? Egy másik tudatot. Játszva formálhatom az időt, a teret, s kép formájában még élőlényeket is készíthetek, de egy gondolkodó személyiséget létrehozni… szinte lehetetlen. Már az ősi Tibetben is megmondták, hogy a tulpa nem játék. De nevezhetjük alteregónak is, vagy éppen doppelgängernek, hisz százféle neve van. A lényegen nem változtat; egy intelligenciával felruházott lényt veszélyes formába önteni, mert önálló életet él. Ha a környezetet képes is irányítani az ember, egy másik tudat felett nincs hatalma. Éppen ezért az alkotó felelőséggel tartozik a tulpája miatt. Legendák számolnak be tulpákról, akik túlnőttek a gazdájukon, s gondolkodó lázadóként képzelőjük életére törtek. A tudatnak nem csak szép és jó oldala van, tud gonosz és kegyetlen is lenni, így veszélyes teljes szabadságot biztosítani neki.

— Ha te nem, akkor majd elmondom nekik én – mondta Freud. – Az embereknek tudniuk kell erről.

A bolond gyermek hosszan hallgatott, ám végül kacagni kezdett.

— Ne haragudj! – szabadkozott. – De nem tudod nekik elmondani.

— Miért?

— Mert ők ezt nem látják. Úgy formálhatom a világot, ahogy nekem jól esik, de rajtam kívül senki más nem élvezheti. Olyan, mintha meg sem történne. Mondtam már; lehet, hogy bolond vagyok.

— Nem értem. Akkor nekem, hogy tudtad megmutatni?

Charles Darwin ismét felnevetett, s el se tudta képzelni, hogy fogja megmondani Sigmund Freudnak, hogy ő valójában nem létezik. Illetve létezik, de csak neki köszönhetően. Mindenesetre érdekes eredményeket mutatott a tanulmány. Freud mit sem sejtő arcát, s olthatatlan tudás-szomját elnézve, Darwin biztos lehetett abban, hogy a képzelt tudat valóban létezik. Az első tulpája remekül sikerült. Sőt, ez lett a mesterműve.

Sztüx

Mélység. Szívdobbanás. Eufória. Egy percnyi pánik, majd elmerülök valami hűvös masszában. Nem félek. Ismerem ezt az érzést. Az élettől megfáradt testem immár az enyészeté, lelkemre pedig vár a megnyugvás, hogy a túlvilág, mint tékozló gyermeket, magához ölelve, az öröklét medencéjébe zárjon.

Ikarosz egy mocsaras parton tért magához, hol a fák a vízből nőttek, s a gizgazos fűcsomókat álmatag köd lepte be. Ugyan fiatal volt még, de pontosan tudta, hova került. Érezte a testén a holtak országának dermesztő üdvözlését, s hallotta a távolban zubogó Sztüx folyó hullámait, meg egy halkan dudorászó sötét alak dallamát, ki valahol távol, a vízen evezett. A fiú a zsebébe nyúlt, s boldogan konstatálta, hogy Daidalosz mestere rendesen eltemetette őt, s a hagyományokat tisztelvén, két pénzérmét helyezett a tanítványának a szemére, hogy azzal majd adózni tudjon a túlvilág révészének, a halál folyóján való átvitelért.

Az éneklő alak egy kákával benőtt földnyúlvány csücskéhez evezett, s apró hajóját egy meglepően hosszú evezővel igazgatva, kikötött Ikarosz közelében. Egy piszkos, fekete drapériát viselt, melynek csuklyája alól, arc helyett, egy torz koponya világlott ki, s mikor a fizetségre várva karját kitárta, csontkeze is láthatóvá vált.

— Örvendek Kharón – mondta fiú. – Vártam már erre a találkozásra.

— Csak az ostobák várnak ily találkozásra Ikarosz – mormogta a révész.

— Tudod a nevem?

— Én mindenkinek tudom a nevét. Bár ha ez nem így lenne, a tiédet akkor is tudnám.

— Ugyan miért? Talán számon tartotok engem idelenn?

— Nos, meg szoktam jegyezni azokat, akik istennek képzelik magukat. Repülő ember? Igen narcisztikus személy az, akit ilyesféle téveszmék gyötörnek. Tisztelned kellett volna az életet, ahelyett, hogy a Nap felé szárnyalsz, s még ma is örvendezhetnél a létezés legapróbb csodáinak.  De te semmibe vetted a társadalmat, s önző játékaiddal mulattad az időt, azt hazudván, hogy találmányaiddal az emberiséget szolgálod. Mond csak, ki vagy te Ikarosz?

— A tudomány embere vagyok, s Daidalosz tanítványa. A hitem ebben a két dologban megingathatatlan.

— Tudomány? Hol itt a tudomány? – tette szét a kezét Kharón. – Ez a holtak országa, s az itteni tudományt misztikumnak hívják. Hiába szárnyaltál a föld felett, e világban szemernyi hatalmad sincs. Nem térhetsz el a szabályoktól, nem hághatod át a határokat. Te is csak egy vagy a sok közül, kiknek a túlvilági boldogsága tőlem függ. Ha át akarsz jutni, fizetned kell.

— Nem lehetek túl jelentéktelen, ha ily hosszú monológgal köszöntesz engem. Fogadd el túlvilági honoráriumomat, s vigyél át engem a zavaros Sztüx vízén. – mondta, s az aranyérméket a révész kezébe nyomta.

— Meglátod Ikarosz, a halál folyóján evezve nem lesz kedved repülni. – A fiú beszállt a csónakba, majd Kharón az evezővel ellökte hajóját a mocsaras parttól, s tovasuhantak a ködös horizont felé.

— Messze van a túlpart? – kérdezte a fiú, de választ nem kapott.

A víz színe hamarosan megváltozott. A megszokott helyett, vöröses-narancssárgás fénnyel kezdett égni, a köd pedig felszívódott, s mélyfeketeséget hagyott maga mögött az égen. Sötét volt. Csak a víz világított. Gyengéd hullámai csábították Ikarosz lelkét, hogy elmerüljön a fénytengerben, s megfürdőzzék boldogságában. Ekkor jött a hang. Halkan, ritmusosan dobogott, s mintha mélyről, a víz fenekéről szólt volna kellemes dallama.

— Mi ez a hang? – kérdezte Ikarosz.

— A Sztüx – válaszolta érdektelenül a révész.

— Olyan, mint a szívdobogás… mintha élne a folyó – motyogta a fiú. – Gondolom elég régóta vagy itt.

— Ezt meg, hogy érted?

— Borzalmasan unod már ezt a feladatot, nemde? Ezért vagy ilyen mogorva. Egyszerűen eleged van már az emberekből. Mióta is csinálod ezt?

— Mióta létezik a világ – felelte bosszúsan Kharón.

— Hát az tényleg hosszú idő – hümmögött, s a távolba meredt. – Hol van már a túlpart?

Az állandó dobogás felerősödött, s a víz immár őrült tempóban kavargott alattuk. Mintha lélegezne, mintha a szíve dobbanna, lüktetve élt az ősi massza.

— Nézz csak a víz mélyére! – szólt a révész, mire a fiú először gyanúsnak vélte a kérést, de végül csak áthajolt a csónak pereme fölött. A látvány néma csodálatot festett fiatal arcára.

A folyó mélyén emberi alakok voltak. Begubózva, magzatpózban álmodtak, meztelen testükhöz pedig idegek, s hajszálerek tapadtak, melyek lüktetve szétszéledtek a Sztüx vizében. Külsőre hasonlítottak, de méretben változóak voltak. Némelyikük felnőtt arányokkal büszkélkedett, de a mélyebben lévőek, mintha gyerekek lettek volna még, sőt csecsemők.

— Kik ezek? – kérdezte Ikarosz.

— Emberek. Akárcsak te – mondta a révész, s mohón leste a fiú pillantásait. – Látod őket? Látod a bőrük színét, a fejük formáját, s gyenge végtagjaikat? Mind ugyanolyanok. Ti emberek, mind ugyanolyanok vagytok. Nézd meg őket! Szerinted számít, hogy az egyik paraszt volt, a másik katona, a harmadik pedig eunuch? Szerinted a repülő ember valaki a Sztüx vízében?

Ikarosz elengedte a füle mellett a révész becsmérlő szavait, s tovább érdeklődött a különös mélyvízi álomról.

— Mit keresnek itt? Nem a halottak országában kéne, hogy legyenek?

— Ott vannak.

— Ezt mégis, hogy érted? Hol a túlpart?

— Nincs túlpart. A Sztüx nem folyó, hanem az élet és a halál óceánja.

— Élet és halál?

— A halottak kilenc hónapot töltenek a víz mélyén, míg lelketlen testük meg nem fiatalodik, hogy innen távozva, új életként születhessenek meg a földön.

— A halál folyója életet ad a holtaknak? Én úgy születtem, hogy meghaltam? Anyám méhe ebben a magzattengerben ringatott? Odafent az emberek nem ezt mondják.

— Mondtam már, hogy a földi lét szabályai itt mit sem jelentenek. Tudomány, teológia… üres szavak, melyeket az ember teremtett, hogy megmagyarázza a világot, melyet tulajdonképpen sose érthet meg. Nem létező istenek láthatatlan alakjait bálványozzátok. Karmáról, purgatóriumról, mennyről, s pokolról hadováltok. De itt ez nem számít.

— Hogy lehet Hádész és az alvilág csak mese, ha a Sztüxön evezünk?

— Sok névvel illeték már az életadó vizet. Ti görögök Sztüxnek nevezitek, de ahány vallás, annyi név. Sose jutott még eszedbe összehasonlítani a különböző népek túlvilág képét? Mit gondolsz, engem tényleg Kharónnak hívnak? Nem számít, mit gondoltok, hisz az emberi faj mindössze a véletlen műve Ikarosz.

— Hogy nevezhetsz valamit véletlennek, amikor ilyen összetett rendszer táplálja azt? – mutatott a vízre Ikarosz.

— A te életed véletlen! Az ő életük véletlen! – célzott a víz mélyén nyugvó testekre. – Az emberiség élete véletlen! Nem az emberek a csodálatra méltóak, hanem a Sztüx, a víz fogalma. A hatalmas világegyetemben meg-megjelenik, s önfenntartó létformák születnek a mélységéből. Nem tudni hogyan csinálja. Olyan, mint valami sejtforrás, amely vírus módjára élettel fertőzi meg az üres mindenséget. A Földön megjelent a víz, s megszületett belőle az ember. A Sztüx a csodálatos. Te csak a véletlen játéka vagy Ikarosz.

— Ha ez így van, akkor ki vagy te? – kérdezte Ikarosz.

— Én a víz teremtménye vagyok, s alakom változó. Te egy lecsupaszított váznak látsz engem, egy szellemnek, ki aranypénzekért révész munkát vállal. Sőt, az összes görög így lát engem, mert csak így tudtok elképzelni. Azonban más népek gyermekének, más alakot öltök. A feladatom attól még ugyanaz; míg odalent a testek alszanak, s regenerálódnak, addig én vigyázom a lelkekre.

— Lelkek? A testeket látom, de hol vannak a lelkek?

— Egyet meg tudok neked mutatni – vigyorgott a révész.

— Hol van hát?

— Itt – mondta, s a fiú felé biccentett.

— Mi? Ezt meg, hogy érted?

— Nézd csak meg magad! – suttogott, s a vízre mutatott.

Mélység. Szívdobbanás. Eufória. Egy percnyi pánik, majd elmerülök valami hűvös masszában. Nem félek. Ismerem ezt az érzést. Az élettől megfáradt testem immár az enyészeté, lelkemre pedig vár a megnyugvás, hogy a túlvilág, mint tékozló gyermeket, magához ölelve, az öröklét medencéjébe zárjon.

Az álomittas magzatok között már rég ott pihent Ikarosz.

Majomkirály

Majomkirály,

Majomkirály,

Mézesmadzagát meg ne kívánd!

Az ősök lefektették a demokrácia alapjait, s onnantól fogva ez szolgáltatta a társadalom motorját. Az emberi világ ama elengedhetetlen alkatrészét, amely elhozta földjeinkre a békét.

A közösséget három nagy csoportra osztották fel, s mindegyik élére egy-egy vezetőt állítottak. Az első a kósza lelkek minisztere volt, aki a fiatalokat és gyermekeket képviselte. A nyugvó lelkek minisztere a felnőtteket testesítette meg, az álmodó lelkek minisztere, pedig a véneket. Ők hárman irányították a birodalmat, s ebben rendkívül sikeresnek is bizonyultak, mivel könnyen és gyorsan tudtak döntéseket hozni. Ugyanakkor senki se törhetett egyeduralomra, hisz korlátozták egymást.

Béke volt.

Majd jöttek a majmok.

Beszivárogtak a lakosságba, s ámítani, kábítani kezdtek. Sunyin vigyorgó, szőrös fejük szinte mindenhol megjelent, s közben szakadatlanul köpködték a levegőbe a sok ígéretet. Politizáltak, vitatkoztak, majd mire az emberek észbe kaptak, felültek a trónra.

Emlékszem, ahogy akkor lenéztek ránk, s emlékszem arra a pillanatra is, amikor rádöbbentem, hogy mire készülnek. Pár nappal később a majmok rámásztak a világra, s beteges örömmel bekebelezték.

***

— Hahaha! Viszket a mellbimbóm! – röhögött fel a gibbon a bal oldali trónon. Fölemelte langaléta karját, s hosszú szőrét arrébb fújogatva, vakarni kezdte a mellkasát. Elterpeszkedett, majd elégedetten hátradőlt a magaslati székben.

— Mit mondott? – érdeklődött méla bambasággal, a jobb oldalon ülő orángután. Pupillája valahol mélyen, egy más világban járt, s csak álmatag fellendülésekből kommunikált a környezetével.

— Jöjjön a következő! – tapsolt a középső széken trónoló csimpánz. Fején egy csálén álló koronával, törökülésben, őrült tekintettel várta, hogy kinyíljon az ajtó.

Egy hatalmas teremben hallgatták ki a bűnözőket, melynek a berendezése kimerült a három trónban és több száz légypapírban. A majmok imádták a legyeket. Rothadó gyümölcsből édeskés masszát készítettek, melyben aztán hosszú szalagokat mártottak meg, hogy végül ezeket a plafonra akasztva, legyek tömkelegét vonzzák oda.

Kicsapódott a terem ajtaja, s belépett két fekete köpenyes alak, akik közrefogva egy kopott ruhás parasztot hurcoltak be. Az őrök nem emberek voltak, hanem hasonló felépítésű robotok. Testük fém, agyuk processzor, s hogy ezt eltakarják, olyan csuklyát öltöttek, melyből csak vörösen izzó, három pár szemük világlott ki. A gépek egészen a trónszékekig sétáltak, majd letették a rab gazdát a majmok előtt.

— Szerintem ítéljük halálra! – mormogta az orángután.

— Ugyan, barátom! Azt se tudjuk, mit csinált – mondta vigyorogva a csimpánz. – Halljuk hát! Mit tett? – intett az őrök felé.

— Jobb ételt adott a teheneinek, mint amilyet a szabvány megenged. – válaszolt az egyik gépezet.

— Mondom én, ítéljük halálra! – makogott az orra alatt ismét az álmos majom.

— Mi lenne, ha lepisilnénk? Az vicces lenne, nem? – vihogott a gibbon.

— Ez még nem olyan nagy ügy. Biztos elhibázta a minőséget a kedves gazda – mondta a koronás, majd felállt a székből, s négykézláb lebaktatott a paraszthoz. Erre az őrök elengedték a szerencsétlent, s az térdre rogyott. A csimpánzkirály odasétált, s közel hajolt hozzá. – Ugye, így volt?

—¨Nem, felség. Az a helyzet, hogy direkt adtam nekik jobbat – hebegte a gazda.

— Oh, valóban? – húzta fel a szemöldökét a király. – Miért tetted ezt?

— Mert sajnáltam szegényeket. Betegesen néztek ki attól a tápoldattól. Sohasem sétálgattak, és olyan kedvetlenek voltak.

— Te gondolkoztál! – suttogta a csimpánz. – Hogy merészelted? Mi a birodalmunk első szabálya?

— Ne gondolkozz! – mondta a paraszt, s lesütötte a szemét.

— Élvezted? Mondd csak, milyen volt bemocskolni a társadalmunkat? – tört rá egyre agresszívabban a koronás. – Milyen volt gondolkozni? – üvöltött végül.

— Hát… Én… Én csak sajnáltam azokat a teheneket.

— Halál rá! – kiáltott a király.

A gibbon fülsértően felkacagott, az orángután pedig elnyújtva hahotázott. Az őrök megfogták a gazdát, s kivitték a teremből.

— Hoppá! – kiáltott fel hirtelen a hosszú karú majom. – Itt egy bogárka! – mondta, s az orángután hátához kapott. Megfogott valami élőlényt, majd a szájába gyömöszölte.

— Mi történt? – nézett körbe ijedten az álmatag.

— Következő! – tapsolt a koronás.

Az ajtók kicsapódtak, s a két robot egy szemüveges, fehér köpenyes figurát ráncigált a király elé.

— Őt már azért lepisiljük, nem? – érdeklődött a gibbon.

A csimpánz nem szólt semmit, csak hosszan méregette a rabot.

— Egy tudós – mondta megdöbbent módjára. – El se hiszem. Mit keres itt egy tudós?

— Találtunk nála két könyvet, amelyek tiltott témákat elemeztek.

— Tiltott témákat? Nem mondja? – hitetlenkedett a koronás. – És mégis, miket?

— Van egy biológiai írás a hallucinogén szerekről – kezdte sorolni az egyik gép.

— Szerintem ennek a tiltását azért át kéne még gondolni – mormogott bambán az orángután.

— A másik pedig egy történelemkönyv – fejezte be a tudós.

— Miért voltak nálad ezek a könyvek? – kérdezte értetlenül a király.

— Én csak kíváncsi voltam. Csak tudni akartam, mégis milyen volt a múlt.

— Azon kevés ember közé tartozol, akiknek megengedtem, hogy gondolkozzon. Mi a feltétele ennek az egyességnek? Hogy csak azon gondolkozol, amit én kérek tőled! Erre te ilyen csúnyán átversz? – üvöltött a csimpánz.

— Hazudsz az embereknek! Egy csomó dologban hazudsz! – lódult neki váratlanul a szemüveges. A koronás majom erre elvigyorodott, s közel hajolt a férfi arcához..

— Nézz rám! Igen, hazudok – suttogta, majd felröhögött. – De nem tudsz semmit se tenni ellene. Megmutassam, mennyit jelentesz? Szeretnéd látni, mennyit ér az életed? Végezzétek ki őt is!

Miközben a trónoló majmok velősen kacagtak, a tudóst kihurcolták a teremből.

— Jól szórakoztok, mi? – kérdezte a csimpánz, s karjaival a levegőbe csapott. – Pedig vigyázni kell ám az emberi fajjal! Muszáj őket folyamatos ellenőrzés alatt tartani, különben elkanászodnak. Sokan még mindig nem értik, hogy egy birodalom esetében nem létezik egyéniség. Senki se dönthet magától, hisz ezzel veszélybe sodorná a saját társadalmát.

— Szerintem viccesek a kis szőrtelenek – vihogott közbe a gibbon.

— Szörnyetegek? – ébredt megint a kába orángután.

— Kérsz egy kis legyet? – kérdezte a hosszú karú az álmatagtól, majd felnyúlt az egyik légyfogóért, s leszedte azt. Megvizsgálta közelebbről az édeskés, bogaras papírdarabot, majd benyomta a szájába, s szopogatni kezdte.

— A következőt! – kiáltott a csimpánzkirály.

Az ajtó kitárult, s egy nőt hoztak be a gépek. Fiatal volt még. Szőke haját felfogva hordta, s rövidre szabott, fehér színű koktélruhát viselt. Őt nem kellett cipelni, sétált magától határozottan, csendben.

— Fogadjunk, hogy a testéből élt! – kiáltott a gibbon.

— Én őt már láttam – mondta az orángután, s feltápászkodott a székből. Nehézkesen, ingatag léptekkel, de két lábon sétált le a nőhöz, hogy végül homályos szemeivel megvizsgálhassa. – Emlékszem rá. Egy ködfátyolos álomban háborgott a szelleme.

— Nem akárkit hoztunk felség – mondta az egyik őr.

— Ez a nő itt Ász – suttogta az orángután.

A csimpánz szemei elkerekedtek. Megfordult, s visszaugrált a trónhoz. Az egyik karfa mögül egy cigarettatárcát húzott elő, kivett belőle egy szálat, s rágyújtott.

— Kérsz egyet? – kérdezte a nőtől.

— Nem, kösz! Az előbb nyomtam el – válaszolt hidegen.

— Szóval te vagy Ász? – A csimpánz visszabaktatott a rabhoz, s feszülten pöfékelve megkezdte a kihallgatást. – Tudod te, mióta kereslek? Évek óta irtom a hozzád hasonló embereket, de mára elmondhatom, hogy te vagy az utolsó. Manapság nem sokan írnak.

— Dehogy vagyok az utolsó – nevetett a nő. – Mindig lesz valaki, aki beleszeret a szabad gondolkodásba. Annyit tanulmányoztad az embert, de még mindig nem érted, hogy képtelen vagy elnyomni az értelmet. Én meghalok, te meg elégeted az összes létező írásomat, de majd érkezik valaki, aki ismét ráébred a valóságra, s lázongva forradalmat szít ellened.

— Hihetetlen vagy! – kacagott fel a majomkirály. – Könyveket írsz, melyben a birodalmat káromolod, s engem. Titokban terjeszteni kezded ezeket, s abban reménykedsz, hogy felébred az emberiség? Nem figyelnek rád! Nem hallják a szavad!

— Nem számít.

— Miért?

— Mert így is én győztem.

— Ugyan, hogy győztél volna? Hisz még rajtam a korona! – üvöltött a csimpánz.

— Azzal, hogy megírtam ezeket, megszületett a gondolat, s efölött neked már nincs hatalmad. Nézz rám! Gondolkozom. Nincs hatalmad felettem.

— Halál rá! – tombolt a majomkirály

***

A majmok birodalmában az embereknek nem volt választási lehetőségük. Nem létezhettek egyénként, hisz a személy nevezetű lény csak egy porszem a gépezetből. Az emberi teremtés eposza a valaha létező legsötétebb fejezetéhez érkezett.

Bár mindig is tudtam, hogy a nagy eszmék csak illúziók, sejtelmes, halovány látomások, de azért mégis meglepett, hogy a majmok ily könnyen feldarabolták az álmainkat.

Mint mondtam, az embereknek nem volt választási lehetőségük, de a rémuralom előtt még volt. Ha belegondolok, nevethetnékem támad. Hiszen a majmokat még az emberek választották meg, ők szavazták meg, ők ültették föl a gonoszt a trónra.

A majomkirály,

A majomkirály,

Mézesmadzagát meg ne kívánd!

Abrakadabra

Ismeritek a történetet? Én ismerem.

Minden holdas éjjel valami furcsa történt a láp mélyén. A fénysugarak lángra gyújtottak egy apró máglyát, s amíg a tűz halkan ropogott, három bizarr szerzet mászott elő a föld alól. Olyasfélék, mint az emberek, de valójában nem azok. Fülük hegyes, hajuk csimbókos, orruk nyurga volt, fejükön pedig egy csuklyaszerű sapkát hordtak, melynek hosszú bojtja egészen a földig ért. Az egyikük vörös színű öltözetben pompázott, a másik fehérben, a harmadik meg fekete ruhadarabokat öltött magára.

Ők voltak a goblinok. Gonosz, éjjeli manók, akiket a telehold szült, s rövid életüket a máglyarakás táplálta. Így amíg a láng égett, kedvükre hancúrozhattak. Visítoztak, röhögtek és körbe-körbe ugrándoztak. Tomboltak, mint a kisördögök, majd táncolni kezdtek a tűz körül. Ismét eljött az ő idejük, és ezt láthatóan élvezték.

— Éhes vagyok – torpant meg hirtelen a fekete goblin. –  Már tudom is, mit kívánok ma. Valami omlós, finom testet vacsorára. Abrakadabra! – üvöltötte, s átugrott a tűzrakás felett.

Abban a pillanatban egy babzsák figura jelent meg a földön. Akkora volt, mint egy gyermek, s kinézetre is hasonlított. Csakhogy ő összefércelt végtagokkal, mosolyra varrt szájjal és üres gombszemekkel jött a világra.

— Hát ez mi? Ezt akarod megenni? – háborgott a vörös goblin. – Hiszen ez még csak nem is menekül! Milyen préda ez? – Közelebb lépett hozzá, megrugdosta, majd folytatta. – Tudod mit? Segítek neked! Én is éhes vagyok. Adjunk ennek a testnek lelket! Abrakadabra! – kiáltotta, s ő is átugrott a máglyán.

Ekkor a babzsák baba feltérdepelt, s bugyuta arccal szemlélni kezdte a világot. Egy ideig még teketóriázott, ám végül odasétált a fekete goblinhoz, és megölelte. Erre az visítozva felröhögött.

— Gratulálok a lelkedhez! Majdnem olyan borzalmasan sikerült, mint az én testem. Azt akarod, hogy így egyem meg? Bolond vagy? Még örülne is neki!

— De én ezt nem értem! Ez az ember összetevője, nem? – magyarázkodott a vörös. – Test és lélek.

— Nem! Van még valami más is – szólt az eddig hallgatag fehér. – Abrakadabra! – suttogta el az utolsó kívánságot, s átugrott a láng fölött.

A baba elengedte a goblint, s hosszan vizsgálgatni kezdte. Végül távolabb lépett tőle, s összehúzta gombszemeit. A lélek nem volt elég hozzá, hogy felismerje a lényekben rejlő veszélyt, de az új alkatrésszel rájött, hogy az ellenségével néz farkasszemet. Küzdeni készült.

— Mit kívántál? – kiáltott kétségbeesetten a vörös? – Mit adtál neki?

A babzsák gyerek megfordult, a tűzhöz sétált, s szétrúgta azt. A goblinok szédült vihogással tűntek el a föld színéről.

Ismeritek a történetet? Én ismerem. A harmadik kívánság az ész volt.

Pár szó

Pár szó

A reptéri bár a hajnali órákra mindig kiürült, tehát éjszakásnak lenni igazán hálás feladat volt. Az aktuális pultos rádiót hallgatott, asztalt törölgetett, s közben a nyugalom és az unalom szó kapcsolatán morfondírozott.

— Üdv! Egy tequilát szeretnék! – szólította meg hirtelen valaki.

A standnál egy harmincas éveiben járó nő jelent meg. Szürke kosztümöt viselt, s egy nagy bőröndöt húzott maga után. Haja hosszú, göndör, s barna volt, arca pedig enyhén nyúzott, s lehangolt.

— Tudja mit, inkább egy egész üveggel kérnék – helyesbített az asszony. A vendég kérésére a felszolgáló szeme először elkerekedett, de végül csak átnyújtott egy üveg tequilát neki. Éppen fordult volna vissza, hogy citromot és sót szedjen elő, amikor megszólalt még valaki.

— Én is ugyanezt kérném! – A nő mellett egy fekete bőrű férfi tűnt fel, s mosolyogva helyet foglalt az egyik széken. Megigazította az öltönyét, majd a nőhöz fordult. – Mondja, miért éppen tequila?

— Tessék? – értetlenkedett az asszony.

— Csak arra lennék kíváncsi, hogy miért iszik valaki ilyenkor egymagában a repülőtéren. – A férfi megállás nélkül mosolygott, s közvetlensége annyira zavarba hozta a nőt, hogy az hirtelenjében nem tudott mit válaszolni. A vele szemben ülő alak vonzó, s barátságos tekintetű úr volt. Kissé kócos, barna haja pedig kifejezetten szimpatikus figurává varázsolta.

A pultos adott egy második üveget is, majd elvonult citromot vagdosni, s magára hagyta a két idegent.

— Higgye el, megvan az oka – válaszolt végül a nő.

— Talán fél a repüléstől?

— Nem, dehogyis. Ma már nem repülök.

— Akkor biztos jobban alszik az alkoholtól. – találgatott tovább az úr.

— Nem erről van szó.

— Akkor miről?

— Tudja, nem hiszem, hogy ezt pont magával kellene megbeszélnem – célzott arra, hogy a kérdés a magánügy kereteit feszegeti.

— Akkor mégis kivel? Ez a reptér. Itt mindenki olyan elfoglalt. Én viszont ráérek.

— Nem utazik?

— De – nevetett a férfi. – Folyton utazom. Tulajdonképpen az egész életem erről szól. Így már az se számít, hogy hová megyek éppen. Most itt vagyok és figyelek magára.

— Igen, ezt látom. De miért? – Ugyan kellő rokonszenvet érzett a férfi iránt ahhoz, hogy ne küldje el, mégis képtelen volt megérteni a hirtelenjött ivótárs motivációját.

— Magát se hallgatják meg túl gyakran. Figyeljen! Ez a dolog úgy működik, hogy maga elmeséli miért ilyen búskomor, én pedig megpróbálok segíteni.

— Nem tud segíteni – rázta a fejét az asszony.

— Hogy lehet ilyen pesszimista?

— Meghalt a férjem – bökte ki hirtelen a nő. Ő maga se értette, miért árulta el. Nem tudatosan tette, egyszerűen csak kijött belőle.

— Részvétem. Mikor értesítették?

— Az előbb. A repülőn – válaszolt az asszony látszólagos közönnyel, de a hangja megremegett, s ez felfedte mélyen gyökerező fájdalmát.

— Na, csak menni fog ez a beszélgetés – helyeselt a férfi.

— Nem maradt senkim. Nem tudom, hogy kihez fordulhatnék, hova menjek, mit csináljak. De nem is ez a legijesztőbb az egészben. Hanem az, hogy képtelen vagyok sírni. Némán üvölt a kín bennem, s sehogy sem formálódik hanggá. Azt hiszem végleg kiürültem. Talán vele együtt én is megszűntem létezni.

— Sajnálom, hogy meghalt a férje. Igazán szomorú. Ám zokogás és gyász helyett, inkább előre kéne tekintenie! Hiszen Ön még él.

— Az nem számít. Ő már nincs velem.

— Értem. Tehát saját magát sajnálja.

— Hogy mondhat ilyet? – háborodott fel a nő.

— A férje halott. Neki már nem fáj semmi, s örök béke vár rá. Fölösleges sajnálni. Maga azért szomorú, mert nem láthatja őt soha többé, mert egyedül maradt. Korántsem a férje halálát bánja, hanem a saját életét. Ha ez emberek komolyabb gondolkodásúak lennének, nevetnének minden temetésen, hisz a halál megnyugvást hoz.

Az asszony arcvonásai megmerevedtek, s hosszan bámult a mellette ülő bölcselőre. Ám végül megszólalt.

— Tulajdonképpen igaza van.

— Látja, a depresszió sosem célravezető. Mellesleg az élete sem ürült ki végleg, hisz még van valakije.

— Valóban? Ki lenne az?

— Én – vágta rá a férfi a legnagyobb természetességgel.

— Maga? – nevetett a nő.

— Igen. Én szeretem magát.

— Ugyan már! Hiszen nem is ismer.

— Már hogyne ismerném! Rengeteget tudok magáról. Szereti a tequilát, nem fél a repüléstől, jó beszélgető partner és nem utolsó sorban gyönyörű.

— Tényleg annak lát? – csodálkozott a nő.

— Persze.

— Ez igazán hízelgő, de nem elég a szeretethez.

— Miért? Mi kell még hozzá?

— Hosszabb idő elsősorban. Nem döntheti el csak úgy, hogy szeret engem.

— Azt hittem a szeretet nem tudatos.

— Nem is az.

— Akkor miért ne szerethetném már most magát?

— Mert még a nevemet se tudja.

— De hiszen nem is a nevébe szerettem bele.

— Mókás egy figura maga! – nevetett az asszony. – Minden nőnek szerelmet vall?

— Féltékeny netán? – vágott vissza a férfi. – Ezt a vonzalmat maga váltotta ki, tehát ilyet csak maga iránt érezhetek. Ha esetleg beleszeretek valaki másba is, akkor az már egy másik érzés lesz. Így jogtalan a kérdése, hisz Önhöz örökké hű maradok.

— Örökké?

— A pillanat halhatatlan. De látom, még mindig kételkedik bennem, pedig magának sem ártana gyakrabban szeretnie. Boldoggá teszi az embert.

— Jól jönne egy kis boldogság – látta be az asszony.

— Hát akkor szeressen engem!

— Ilyen könnyű lenne?

— Miért ne? Csak próbálja meg!

— Rendben – egyezett bele a nő. – szeretem magát.

— Máris kellemesebb, nemde?

— Tényleg jobb egy kicsit – mosolygott.

— Szeretne összeházasodni velem? – kérdezte hirtelen a férfi.

— Tessék? – Sok mindenre számított az asszony, de ez felülmúlt mindent.

— Hozzám jönne feleségül? – kérdezte ismét.

— Most?

— Persze. Hiszen üres az élete. Mire várna még?

— Nem kérheti meg csak így a kezem – magyarázkodott zavartan a nő.

— Van erre valamiféle szabály?

— Igen, a józanész szabálya.

— Szeretné meginni az üveg tequilát előtte? Akkor már nem lesz józan.

— Miért akar elvenni?

— Mert maga hamarosan elfoszlik, ha nem teszünk sürgősen valamit a lelkéért. A házasságunk megszilárdítaná a létezését, s így feltöltődne az űr.

A férfi letérdelt, megragadta a hölgy kezét, s várakozva tekintett a fölé magasodó alak válaszára.

— Legyen – válaszolt végül a nő. – Igent mondok.

— Nincs nálam gyűrű, úgyhogy képzelje ide az ujjára – kacagott az újdonsült vőlegény.

— Nem gond. Kétlem, hogy valóságos ékszer illene ehhez az alkalomhoz.

A férfi felállt, s megcsókolta a nőt.

— Sose fogom elfelejteni magát – suttogta, majd megfordult és elsétált.

A pultos ebben a pillanatban egy tálnyi szeletelt citromot rakott az asztalra, majd a sótartót a nő kezébe nyomta.

— Megfelel? – kérdezte.

— Tökéletes – válaszolt a nő. – Képzelje, az volt az eredeti tervem, hogy megiszom ezt az üveg tequilát, majd hazamegyek és felkötöm magam – nevetett. – De itt volt ez a férfi és mondott pár szót. Ez a pár szó megmentette az életem.

— Milyen férfi? – kérdezte értetlenül a felszolgáló.

A nő elmosolyodott, majd egy nagyot húzott az asztalon álló egyetlen tequilás üvegből.

A női test ábrázolása az őskortól napjainkig

A következőkben valami olyasmivel próbálkozom meg, ami tulajdonképpen lehetetlen. Ezért a maximalista feldolgozás helyett, inkább az ésszerű mellett döntöttem. Abból a világtörténelmi folyamatból (ami szerintem erős ciklusos jelleget mutat) szeretnék megragadni egy összképet, amely a női test művészi ábrázolása körül zajlott. Pillanatképeket fogok mutatni az emberiség történelméből. Onnantól, hogy főemlőssé küzdötte ki magát, egészen napjainkig. Innen is láthatjuk, hogy a nő örök téma.

Minden kép külön bejegyzést érdemelne, hisz nagyon nagy nevek fognak feltűnni, de mégse szeretnék sokat beszélni. A célom kifejezetten csak a női test megjelenítésének globális, össztörténelmi mérlegelése. Így csak ezekről igyekszem  majd írni.  Valószínűleg ki fogok hagyni pár lényeges alkotást, de nézzétek el nekem, az én időm is véges.

Kezdjük is az emberi fejlődéslétra alján, az őskorban.

A nő egyenlő a termékenységgel. Mellesleg érdekes párhuzamot mutat a barokk korral, majd látni fogjátok. Az egyedüli érdekesség még, amit megosztanék, hogy egy régészeti teória szerint nem véletlen a tárgyak alakja. Úgy gondolják, annyira kapcsolódott a termékenységhez, hogy a terhes nők ezt a vaginájukba csúsztatva “hordták”.

A szép nő ugyebár kopasz és parókát hord ma is!?

Az ókori indiai történet szerint az emberek nem ismerték a szerelem művészetét. Ám amikor Shiva és Káli szeretkezett, egy ember kifigyelte ezt (sajnos már nem emlékszem a nevére) és lehozta a szexualitást az emberek világába. Ugyebár ez a kámaszutra.

Csak annyit fűznék hozzá, hogy a Krétáról előkerült kígyós istennő, a kedvenc kisszobrom.

Ehhez meg csak annyit, hogy a Pallasz Athéné szobor másolata megvan kicsiben. Itt pihen a polcomon. Még a Meteorák tövében vásároltam egy görög kereskedőtől. Elég sokat alkudoztunk, de végül csak nálam kötött ki  a mű.

A görögök alkotásait legtöbbször római másolatban ismerjük, és sajnos nem maradtak fenn igazán nagy festészeti nő ábrázolások.

Itt tűnik el először a meztelen nő, s jelenik meg a szűznő ábrázolása.

Külön érdekesség a fekete-madonna.

A Mona Lisa mosolya elkerülhetetlen. Talán az egyetlen festmény a világon, amit mindenki ismer. Egyesek szerint a vonalak mögött Leonardo önarcképe látható. Mellesleg érdekes, hogy a korban csak az embereket nem ábrázolták meztelenül, míg az istenek nyugodtan pucérkodhattak. Jó példája ennek Aphrodité, aki amúgy Uranosz véréből született, amikor a fia (Kronos) levágta a az apja falloszát. Ez is érdekes összefüggésekhez vezet.

A barokk, visszatérés az őskor nőideáljához. Hát nem különös? Én azt is megkockáztatnám, hogy nem ez a kor egyetlen eleme, ami hasonlít az őskorhoz. Amúgy ép aktuális, úgyhogy ajánlom mindenkinek a figyelmébe Botero mestert, akinek a Szépművészeti Múzeumban van kiállítása. Én ott voltam a megnyitón és személyesen is láttam a művészt (csak, hogy dicsekedjek egy picit).

Bernini Szent Teréz elragadtatása szintén az egyik kedvenc szobrom. Egy angyal, ráadásul zefír (azaz tüzes angyal), egy nyílvessző és extázis. Véleményem szerint eléggé erotomán alkotás.

Én jobban kedvelem a romantika irodalmát, így a kor nagy nő ábrázolásaként Puskin Anyeginjából emelném ki, Tatjanat. Aki esetleg még nem olvasta, erősen ajánlom.

A dolgozó nő képe, amely mai szemmel nézve kissé utópisztikus és sztereotipikus, de ez nem mindig volt így. Furcsa, hogy ezelőtt leginkább csak a görögöknél jelent meg a téma. Nos hát igen, a realizmus olyan jeleneteket tár az emberek elé, amire azelőtt nem igazán voltak kíváncsiak. Amúgy én nem vagyok oda a korszakért.

Érdekes Degas balett táncos mániája, bár még mindig érthetőbb, mint Gauguin tahiti női.

Az előbb említett Gauguin ugyebár.

Számomra is nagy meglepetés volt, hogy Van Gogh tulajdonképpen nem fest nőket. Összesen ezt a hármat találtam tőle.

Kedvenc korszakom. Egyszerűen zseniális, amit csinálnak. Talán ez a stílus volt a legnagyobb hatással rám.

A Fantasy stílusnak a leggyakoribb eleme talán pont a nő, annak is az erotikus ábrázolása. A képeken mellesleg Boris Vallejo művei láthatóak.

Szerintem a stílus két legpornográfabb festménye, az itt láthatóak. A bal oldali címe “Fogoly” (akinek nem esett volna le, egy hatalmas pénisz látható a képen), a jobb oldalié pedig “Születés”.

Íme Louis Royo, aki az egyik kedvenc festőm. Imádom a sötét tónusú képeit, a maguk borongós hangulatával. Ő is nagy hatással van a művészetemre.

Fura ezeket a képeket itt látni, de én úgy vélem a hentai korunk egyik nagy művészeti stílusa, ráadásul tömve van nőábrázolásokkal. Természetesen lehet velem vitatkozni.

Egy másik nagy kedvencem Fred Einaudi. Ő az a típusú művész, akit nem boncolgatok, egyszerűen csak annyit szoktam rá mondani, hogy “beteg, de tetszik”.

Jöjjön az internetes dömping, és éljen a devianart, mint modern publikálási fórum.

És mint minden rendes művésznek, nekem is van egy perverzióm, így következzenek; a dohányzó nők.

Az összefoglalás végére érve nem igazán tudok nagy következtetést levonni. A női ábrázolások a kor szellemével változtak, s ha meg akarnám magyarázni miért, akkor az egész művészettörténelmet, világtörténelmet kéne elemeznem. Mindenesetre én még mindig úgy érzem, hogy egy hatalmas témáról van szó, de reményeim szerint sikerült ebből átadnom valamit. Na és te mit gondolsz?

Jacek Yerka

/A bejegyzés eredetileg a MÚV számára készült./

Úgy gondoltam második posztként egy képzőművészről fogok írni, akit szintén a napokban fedeztem fel. Laura blogját böngészve egyszer csak ezzel a mondattal szembesültem: “A szürrealizmussal akkor estem sírig tartó, lángoló szerelembe, amikor először megpillantottam Jacek Yerka “Walking lesson” című képét.” Nos megnéztem ezt a képet. Azt kell, hogy mondjam én is szerelembe estem.

Walking Lesson

Jacek Yerka 1952.-ben, Lengyelországban (Toruń) látta meg a napvilágot, s itt is szerzett diplomát a Nikolausz Kopernikusz Egyetemen. 1980.-tól kezdett művészként dolgozni, s egész nagy sikereket ért el. 1995.-ben megkapta a “World Fantasy Award for Best Artist” c. díjat, majd 2008.-ban a “Awarded an honorary paver placard by the city of Toruń” címet nyerte el. Kiállításai voltak/vannak Lengyelországban, Németországban, Monacóban, Franciaországban és az Egyesült államokban.

A “Walking Lesson” c. képe után azonnal nekiláttam behatóbban megismerkedni a munkásságával. Ezt a folyamatot tulajdonképpen úgy tudnám leírni, hogy megnyitottam egy képet, majd következett egy hosszú “uuuhhh” hanghatás, s végül még legalább öt percig elemezgettem a látottakat. Voltak olyan képek, amelyeknél hosszabb idő eltelte után is fedeztem fel még új részleteket.

Arra jutottam, hogy nagyon jól megállapítható a művész kézjegye. A képeit böngészve tisztán látható, mennyire szeret házakat (belülről, kívülről egyaránt) ábrázolni. Teljesen újraértelmezi a lakás és a város fogalmat, s egy igen sokszínű, egyedi képet tár elénk. Jellemző még rá a tárgyakkal keresztezett élőlények, a hullámok és a fák megjelenítése.

Nagyon örülök, hogy megismerhettem Jacek Yerka-t, hisz kétségtelenül a szürrealizmus nagy mestere, s igen inspirálónak találom a művészetét. Továbbá a Laura blogján emlegetett szerelem, egyértelműen engem is elért, így ezúton is köszönöm neki, hogy fel hívta a figyelmemet a művészre.